Nem érdekelt hogy a föld úgy hullámzik alattam, mintha egy vízben lennék. Nem érdekelt, hogy ez a szuka meggyógyította a kezem... ugyan, miért lennék neki hálás? Az egy dolog, hogy nekem most már nincs semmi fizikai sebem, viszont ha Seb-et bántja, és elveszítem, a lelkem hal meg a fiúval együtt, ami rosszabb, mintha leamputálnák a karom. Legalább nem lenne útban.
Idegesen rántottam ki kezemet az övéből, és ugrottam talpra. Na nehogy már...
Úgy hízott a mája a teljesítményétől (ja, ami persze másból sem állt, csak szadista örömökből - persze mi szenvedtünk, ő meg szórakozott -, és gyerekes, felesleges, és értelmetlen csínyekből), és olyan szinten el volt telve magától, hogy azon már nevetnem kellett. Egyszerűen irritált már a puszta látványa is, annyira unszimpi volt.
- Húzz már a fr@ncba, banya!! Ennek mégis mi a jó édes értelme van? Hmm??
Ekkor egy tanár libbent oda hozzánk. Szuper! Nincs jobb dolga? Ha akarnám, most azonnal szét tudnám rúgni a végzet hercegnőjének a csinos kis s*ggét, olyan ideges vagyok. Nem kell ide nekünk a felhajtás!!
Ezután már annyira gyorsan történt minden, hogy egyszerűen nem tudtam követni az eseményeket. Persze nem csak a gyorsaság miatt nem tudtam mi a stájsz, hanem amiatt is, mert más körül sem forgott az agyam, csak hogy Seb jól van-e, és hogy megtépjem a csaj vakítóan vörös haját.
Eltűnt. Mindenki tátott szájjal bámult, még a tanárnő is, csak én voltam az, aki máris hisztérikus ugrándozásba kezdett. Rögvest a szerelmemhez szaladtam, és ugyan idegesen, és kapkodva, de lehajoltam mellé. Pedig úgy tombolt bennem az adrenalin, hogy egy egész maratont le tudtam volna futni.
- Itt vagyok. Csss... fáj valamid? Bántoooott? - kérdeztem. Mert ha igen, biztos hogy még ma (persze örömmel) megtépem a csajt, mert ennek tuti nincs ki mind a négy kereke. Erősen és dühtől elködösült eszmével húztam magamhoz a fiút.
(Köszönöm Sebastian hogy betartottad amit ígértél (még ha egyedül csak te), és megvártál! )
Idegesen rántottam ki kezemet az övéből, és ugrottam talpra. Na nehogy már...
Úgy hízott a mája a teljesítményétől (ja, ami persze másból sem állt, csak szadista örömökből - persze mi szenvedtünk, ő meg szórakozott -, és gyerekes, felesleges, és értelmetlen csínyekből), és olyan szinten el volt telve magától, hogy azon már nevetnem kellett. Egyszerűen irritált már a puszta látványa is, annyira unszimpi volt.
- Húzz már a fr@ncba, banya!! Ennek mégis mi a jó édes értelme van? Hmm??
Ekkor egy tanár libbent oda hozzánk. Szuper! Nincs jobb dolga? Ha akarnám, most azonnal szét tudnám rúgni a végzet hercegnőjének a csinos kis s*ggét, olyan ideges vagyok. Nem kell ide nekünk a felhajtás!!
Ezután már annyira gyorsan történt minden, hogy egyszerűen nem tudtam követni az eseményeket. Persze nem csak a gyorsaság miatt nem tudtam mi a stájsz, hanem amiatt is, mert más körül sem forgott az agyam, csak hogy Seb jól van-e, és hogy megtépjem a csaj vakítóan vörös haját.
Eltűnt. Mindenki tátott szájjal bámult, még a tanárnő is, csak én voltam az, aki máris hisztérikus ugrándozásba kezdett. Rögvest a szerelmemhez szaladtam, és ugyan idegesen, és kapkodva, de lehajoltam mellé. Pedig úgy tombolt bennem az adrenalin, hogy egy egész maratont le tudtam volna futni.
- Itt vagyok. Csss... fáj valamid? Bántoooott? - kérdeztem. Mert ha igen, biztos hogy még ma (persze örömmel) megtépem a csajt, mert ennek tuti nincs ki mind a négy kereke. Erősen és dühtől elködösült eszmével húztam magamhoz a fiút.
(Köszönöm Sebastian hogy betartottad amit ígértél (még ha egyedül csak te), és megvártál! )