Persze most jöhettem volna a sok üres bölcsességgel, amiket nem gondolok komolyan, hogy "első a kötelesség, mindig a második az, amit az ember szeretne", de semmi értelme nem lett volna. Tudtam, hogy arra, hogy így döntött, rettenetesen büszkének kell lennem, és tisztában voltam vele, hogy ez mekkora áldozatot követel.
Kérlek ne hidd azt, hogy fontosabb nekem bármi más... - pörgettem le újra mondatát, mitől kezdtem megtörni, és hinni neki. Nem néztem rá. Tudtam, ha meglátnám fedetlen testét, gyönyörű szárnyait, telt, hívogató, puha ajkait, és végtelen, mély, csillogó szemeit, nem tudnék neki ellen állni. Most józanul kell gondolkodnom.. akármennyire is nehéz mikor ilyen közel van!
- Hiszek neked... - végül ránéztem, és átadtam magam a kísértésnek. Vágytól remegve pusziltam meg száját, majd lassan, kimérten, gyengéden nyitottam ki szám, vele együtt. Nyelvem játékosan, huncutul engedtem be az "oroszlán barlangjába", majd húztam vissza egy szó erejéig.
- Szeretlek! - és most ez nem csak egy szimpla "szeretlek, mert a szerelmesek mindig ezt mondják" volt. Minden érzelmemet csupán ebbe a jelentőség teljes, mégis egyszerűen tűnő szóba foglaltam. A fájdalmat, ami nem hagyott nyugodni, ha nem volt velem, a fájdalmat, ami a szívemet szúrta akkor is, ha velem volt, a vágyat, ami kitörni készülve tombolt bennem, a késztetést, hogy eggyé olvadjak vele, a szomjat, amelyet csókjáért éreztem, mintha sós vizet innék, és még mi egyéb érzelmet, amelyet nem hogy leírni, megfogalmazni sem tudtam - csak bennem voltak, bizsergettek, miközben adrenalinnal és telhetetlenséggel árasztottak el.
Miután kimondtam, újra megcsókoltam, de ezúttal mohón, éhesen. Olyan voltam, mint egy kielégíthetetlen vad, amely prédája elérésére szomjazik. Két karom nyaka köré fontam, miközben kissé neki toltam a szék támlájának. Minden szót szájába suttogtam, ajkaim az övéit súrolták beszéd közben, mégis érteni lehetett mit mondok.
- Imádom az ölelésed, mely mint a mámor,
Minden egyes pillanatban elvarázsol.
Imádom a gyengéd ajkad vékony vonalát,
Mely úgy csókol, mintha összeforrnánk.
Imádom a szemed gyönyörű kékjét,
Benne elveszik az egész mindenség.
Imádom a szíved minden dobbanását,
Melyek keserű életemet bearanyozzák.
Imádom azt az érzést, amit irántad érzek,
Tőled lett tökéletes számomra az élet.
(Sorry ha csöppet bénus lett, majdnem hajnali egy óra .^^)