Spinell Temető

A városon régebben egy halálos járvány uralkodott. Sok halottja van a településnek, de egy temetőben nem csak sírni lehet, hanem rettegni is.

Betettem a kihalt terembe a testet. Csak a biztonsági őr horkolt az őrhelyén. Letettem az egyik asztalra. Fölébresztettem az őrt. Szóltam neki, hogy hoztam egy testet. Ne bántsák. Azt sem akartam, hogy a rendőrség piszkálgassa.
- Rögtön jövök hozok rá tiszta ruhát addig mosdassák le. - Zavartan bólintott. Elmentem a suliba. Tettem ki néhány szórólapot, hogy reggel kezdődik a temetés. Fölmentem a szobába hoztam egy szép ruhát. Vissza mentem.
- Kérem öltöztessék fel. - Adtam át a hölgynek a ruhát. Vettem koporsót. A sírfeliratot is kiválasztottam.

**Másnap reggel**

Itt állok a sír előtt amin már egy koszorú is van. Fekete márvány kőn arany betűk. Szöveg és egy név ami örökre az emlékezetembe ég.

Valery Rose Kinsey
17 év


Alszik. Üldözte őt a sors ezernyi bajjal,
És mégis élt, amíg mellette volt egy angyal.
Meghalt. Oly egyszerű a magyarázata:
Mikor a nap lemegy, beáll az éjszaka.
Victor Hugo

Remélem a többi diák megtiszteli és eljön.

Mikor mindenki elhagyta a temetőt megjelentem én is az árnyékok közül. Ideje, hogy beteljesítsem amire úrnőm parancsolt. A sírhoz sétáltam.
- Sajnos te se nyugodhattál békében. - Suttogta Ceres. Még egy könnycsepp is legördült az arcáról. A szívébe telepedő fájdalom nagy volt, mint ami a testére hatott. Tudta, hogy ami most fog jönni az ellen nem tehet semmit bármennyire szeretne is. Térde ereszkedett és zokogni kezdett. Teste közben átalakult egy másik személyé.
- Istenem de nem szeretem Cerest. Annyira érzelgős. - Mondta Hekaté. Közben letörölte arcáról a könnyeket.
- Ideje, hogy legyen ki szolgáljon. Remélem, te tovább fogod bírni, mint a többiek. - mondtam ki a szavak, majd belekezdtem a kántálásba.
- Sötét éjjel varázs röpít messzire,

Zord arcú végzet nem mér most kegyelmet senkire..



Nagy vagyok, hatalmas és a lelkek ura,

Eljött az idő, alkalmas most a bosszúra!



Egy lelket akartam én, mely szolgál nekem

Mardossa csak a fájdalom, mert ezt szeretem!



Sírból kikél egy halovány szellem alak,

Alattvalóm lesz, mert akarom, hogy szolgáljanak!



Félve néz rám, ki ismeri a titkomat,

Vigyázz te is, ne kutass több titkokat!!

Olyan magasan vagyok, hogy hallom a mennyországot.
De a mennyország nem hall engem.

Világos, gyönyörű, hívogató fény tárult elém. Könnyűnek éreztem magam, mint amikor valaki az ölébe veszi az embert. A zajok visszhangoztak füleimben, vagy jobbik esetben el sem jutottak a tudatomig. Másra sem tudtam koncentrálni, csak az előttem lebegő szenzációs, elérhetetlennek tűnő fényre.
Tűnő? El sem értem. Mintha minden pillanatban bármennyire is szeretném, valami megakadályozna abban, hogy eljussak hozzá.
Sötét, undorító, rettenetes dolog volt ez a "valami". Olyan, amellyel épp eszű ember nem akar találkozni. Nekem keresnem sem kell, magától hív...

Kipattantak a szemeim. Bezártság, sötétség, nyugalom. Hol vagyok?
Ez volt az egyetlen dolog, ami előttem lebegett. Egy lényeges, mégis értelmetlen kérdés.
Kapálózásba kezdtem, de körmeim csak a körülöttem lévő fát szántották fel. Valami sürgetett. Valami hívott. Valami megváltozott.

A gyepen landoltam. Émelyegtem, szúrt a gyomrom, és észveszejtően lüktetett a halántékom. Pislognom kellett párat, mire látásom kitisztult, és meg nem láttam az előttem lévő fákat, lámpákat, és egy alakot. S noha a látásom nem csalt, nem tudtam felfogni a történteket, bármennyire is akartam.

Nem tudom igazság szerint mit kerestem én itt. Nem ismertem a lányt még csak soha nem is halottam felőle ittlétem alatt. Egyszerűen mikor megtudtam a hírt, hogy meghalt valaki belső késztetést éreztem arra, hogy utolsó perceit amit teste még köztünk tölt lássam. Talán nem is a lány végett vagyok itt csak ismét magamra gondolok. Arra, hogy ha egyszer megszűnök létezni a temetésemre a szomorú gyásznép összegyűljön és ezernyi könnyet ejtsenek értem. Bűneimet megbocsássák, jó tetteimre pedig boldog szívvel emlékezzenek. Ahogy a csúszós, jeges macskaköveken lépkedtem csak a sok rideg kőtömböt bámultam amelyeken feliratok voltak. Mind más... mind egy ember testét és lelkét rejti szorosan magába zárva. Letértem a útról így a havas földön folyattam utamat. Óvatosak voltak lépteim és kimértek. Mintha mindet megterveztem volna előre akár csak a sorsunkat. Tényleg vajon van valaki vagy valami ami a tudtunk nélkül is irányítja sorsunkat, életünket? Vagy a magunk urai vagyunk önálló akarattal felruházva. Ez az az kérdést amit senki sem tud választ, de úgy hiszem, ha az egész mindenség előre van terezve mi még megváltoztathatjuk a részleteket. Csak két dolog van ami biztos. Ha megszületünk egyszer meg is halunk. Így vagy úgy, de ez az élet rendje. Törött ágak recsegtek ropogtak cipőm alatt ezzel mintha megszakítanám a békességet. Oldalra néztem, hogy elolvassam ki nyugszik ezen a helyen. A márvány kőlap már túl régi volt és kopott. A betűk már nem látszódtak csak, ha végighúztuk rajta kezünket pár bemélyedést érezhettünk. A szám viszont még látható. - Élt 6 hónap. - suttogtam. Letérdeltem mit sem törődve a hideggel. Egy gyermek fekszik itt akinek még élnie kéne vagy kellett volna ennél tovább. A rózsát amit kezeim közt szorongattam a sírra helyeztem. Egy szirmát felkapta szél s mint a gyönge fátyolt szált tova a messziségbe. A virág pedig magányosan feküdt a kopárságban. Elképzeltem a kisded arcát. Az ártatlanság és a jóság tükrének is nevezhetnénk. Bájos mosolya melegséggel tölti meg a szívet, nevetése a legrosszabb napunkba is örömöt hoz. De egy ilyen tökéletes teremtmény nem létezhet. A betegség ragadja magával és viszi a mennyországba az angyalok közé. Arcomon egy könnycsepp folyt végig ami gyorsan le is töröltem pulóverem ujjával. Mélyet sóhajtva felállok és megborzongok ahogy a hideg szellő nedves ruháim alá szökik. Újra elindulok úti célom irányába s soha nem nézek vissza nem fordulok már az angyalok felé.

Lassan battyogva, könnyes szemekkel ballagtam végig a szomorkás temetőn. Figyeltem a sírtáblákat amin a nevek néztek vissza rám. Itt-ott megcsúsztam a jeges járdán, de nem estem el. Csak arra tudtam gondolni, hogy elment, és már soha többé nem fogok vele beszélgetni vagy akár vásárolni. Felidéztem az emléket amikor ketten vásároltuk a csizmánkat, és megnéztük a Harry Pottert. örültem neki, hogy legalább azt a kevéske időt együtt töltöttük. Mi ketten. Vágytam volna arra, hogy most leszóljon amiért lógatom az orromat, de közben tudtam, hogy ez már nem fog bekövetkezni. Alig ismertem, de mégis olyan volt mintha már 5 éve ismertük volna egymást. Letértem az útról és elindultam oda ahol Rosey teste volt. A hó ropogott a talpam alatt, és csak ez az aprócska hang hallatszott a békés csendben.
- Ez nem igazság! Még élnie kéne. Hiszen még csak most kezdődött volna az élet nagyja.- kicsit hangosra sikeredett ez a mondat és körülbelül 3x hallottam a saját mondatomat. Olyan volt mintha morgolódtak volna a "szellemek". (ha mondhatom ezt)
- Elnézést.- suttogtam nekik és (lehet, hogy csak képzelődtem) de meglepő módon elcsendesültek. Felvontam a szemöldököm. Ilyen még SOHA nem történt velem. Ez túl sok! Ez túl sok! Még nekem is, pedig én sok mindent ki szoktam bírni. Nagyot sóhajtottam és csak az úti célom foglalkoztatott. Illetve azt szerettem volna, hogy az foglalkoztasson, de nem igazán ment. Egyfolytában az kattogott a fejemben, hogy még fiatal volt és nem kellett volna meghalnia. Bár azt is tudtam, hogy nem az egészsége miatt halt meg, hanem valaki által halt meg. Ha most az az ember, vagy emberek itt lettek volna legszívesebben átváltoztam volna és darabokra szétcincáltam volna a teste minden egyes részét. Az igaz, hogy Rosey-t eleinte ki nem állhattam, de igazság szerint ő volt az egyetlen barátnőm itt a suliba. És szinte csak őt ismertem úgy ahogy.. Másokkal szinte csak annyit beszéltem, hogy bemutatkoztunk, elmondtuk mivé tudunk átalakulni aztán vagy nekem vagy neki mennie kellett. De Rosey-val együtt voltam... sokszor. Tudtam, hogy jobb lesz sietnem kell, ezért gyorsan letéptem az egyik kis virágágyásból egy fagyos tulipánt és azt fogtam a kezembe. Aztán valamilyen szinten elfogadtam, hogy ez az élet normális rendje. Megszületünk, élünk, és végül meghalunk. Éreztem ahogy egy könnycsepp végiggördül az arcomon és gyorsan letöröltem, nehogy odafagyjon. Mély levegőt vettem és elindultam a sírhoz ami Rosey holttestét takarja a sötétség fagyos takarójába.

Kiadtam az árnyaknak az utasítást. Most már csak várnom kell. Várnom, hogy a lélek előkerüljön és halljam kétségbeesett kapálózását a sírban. Úrnőm mondta, hogy végig ment a holtak folyóján. Most a nagy tölcsér egyik ágán csúszik lelke. Remélem az árnyak időben utolérik. Karmolászást hallottam a sírból. Ezek szerint elkapták.
- Ügyesek vagytok! - dicsértem meg őket, majd útjukra engedtem őket.
- Te meg ne szenvedj, gyere már ki! - Csettintettem egyet, majd a test ott termet előttem. A körmömet kezdtem el piszkálgatni míg a földön szenvedett.
- Igazán összeszedhetnéd már magad. - lehajoltam. Erősen megmarkoltam a karját és fölrántottam.
- Sok a dolgunk. Ha ilyen lassú leszel egész nap akkor veled sok problémám lesz. - Elengedtem a kezét és hallgatózni kezdtem. Két ember járt a közelben. A fene essen ezekbe is, hogy nem tudnak ilyen rossz időben itthon maradni.
- Mennünk kell. Gondolom megint a sírodhoz jönnek. Muszáj volt neked ilyen fontosnak lenni? - Intettem neki, hogy kövessen.
- Nesze ezt vedd fel! - Dobtam át egy köpenyt. - Élő holtan elég pocsékul festesz. Nem kell nekem, hogy meglássanak. - Megfordultam. Magamra húztam a saját köpenyem is. Hm... vajon mit csináljak vele. Nem tehetem buta zombivá, de gondolkodnia se kell sokat.
- Most elviszlek arra a helyre amit általában úgy neveznek otthon, de inkább találj ki rá más nevet, majd ott kérdezhetsz. - Ezzel le is zártam a témát. Elindultam. A temető túlvégén van egy kripta ami a föld alá vezet. Most oda megyünk. Ott fogom fölkészíteni a feladatra.
Nem csaptam nagy zajt. A köpenyem susogott, a talpam alatt ropogott a hó. Gomolygó, fehér leheletem figyeltem. Mindig is szerettem a telet. Ilyenkor minden kihalt és száraz. Minden állat elbújik mintha csak rettegnének tőlem. Szeretem nézni az emberek szemében a rettegést. A gondolatot, hogy félnek tőlem. Örömmel telített el ha az emberek tisztelnek.

//Házam//

- Igenis! - felelem kissé cinikus hangnemben, majd feltápászkodom. A felém dobott ruhadarabot magamra öltöm, utána jelentőségteljes pillantást vetek a nőre, bár ő már többé-kevésbé háttal áll nekem. Nem értek mindent, sőt, talán semmit, mégis úgy érzem, jobb, ha azt teszem, amit mond. Nem egészen tiszteletből, inkább mert mást nem is nagyon tudnék tenni. Miután elindul, követem, és oldalról a szemébe nézek. Csillogás, erő, hatalom... elmosolyodom. Ha ilyen leszek, mint Ő, akkor semmi probléma. Figyelmemet a tájra szentelem, miközben megállás nélkül kattog az agyam.

//Emma háza//