Név: Christina Dother
Kor: 17
Nem: Nő ( biszexuális)
Faj: Ember
Amiben kiemelkedő vagyok: ruhatervezés.
Lakhely: Kollégium.
Jellem: Nehéz lenne szavakba önteni milyen is vagyok én, de azért megpróbálom. Változatos vagyok ez biztos és ez állttal kiismerhetetlen, van, hogy egy tündéri jó kislány, akinek a szempilla rebegtetésétől elolvad az ember máskor viszont őrült, szadista és a legfontosabb gonosz. Beszédes típus szinte mindig locsog. Sose volt olyan igazi csajos csaj inkább a fiúkkal tartott a ’’ piszkos ’’ dolgokba. Ez viszont nem azt jelenti, hogy nem ügyel a külsejére. Ízlése és stílusa nagyban eltér másokétól, nem akar, tömegembernek tűnni inkább felvállalja azt a ’’ kis ’’ őrültséget, ami benne lakozik. Egyáltalán nem szégyenlős, de nem is mutogatja magát. Általában jó kedélyű és mosolygós, nehezen esik a tipikus depis állapotba. Könnyen megszeret számára fontos helyeket, tárgyakat, embereket ezért neki elengedni őket nagy erőfeszítésbe kerül. Könnyen lerombolják önbizalmát, amiből így is kevés van, bár ezt nem igazán látja a külvilág. Nem valami kitartó csak, ha érdekei megkívánják. Mindent alaposan átgondol és megfontol, mert nem szereti, ha hiba csúszik számításaiba.
Kinézet: Hosszú, dús, egyenes fekete, haj amit kiengedve szokott hordani, 170 cm magas, törékeny, csontos testalkatú, szürkés szemek, de néha kontaktlencsét visel, mindig kalap van rajta.
Múlt: Oroszország fővárosában, Moszkvában születtem. Egyáltalán nem meglepő, hogy nagyon hideg volt az a nap, mint szinte minden másik ebben az országban. Karácsony napja volt és kórterem, amiben édesanyám feküdt várva, hogy világra hozzon szép, karácsonyi díszekkel, angyalkákkal és sok más kedves kis tárgyal volt feldíszítve. Anya már nagyon várt rám mivel mindig is szeretett volna egy kislányt a két fia mellé. Mikor elérkezett a nagy pillanat mintha atomot robbantottak volna olyan gyorsan történtek az események. Orvosok kapták körbe anyát és pár óra múlva már karjaiban tarthatott. Később az egész család eljött látogatóba, hogy megcsodáljanak engem, de arra senki sem számított, hogy ennyire rövid ideig leszek csak a család körében….
Apám katona volt, aki a háborúban harcolt a hazáért. Keveset volt otthon a családjával, de tudta a kötelességét teljesítenie kell. Bölcs, kedves és nagyon okos ember volt, akit csak tisztelni lehetett. Sajnos én nem ismerhettem meg, mert életét vesztette az egyik ütközetben ezért csak képzeletemben tudtam őt megjeleníteni. Anyám igaz egyedül nevelt, de mindent megadott nekem. Sose akart apám helyett is apám lenni, mert tudta, hogy az úgyse lenne ugyan az. Egy kis házban éltünk a tenger közelében ezért gyakorta jártam a partra gondolkozni és álmodozni már maikor eltudtam lógni a mama figyelő tekintete elől.
Melegnek ugyan nem mondható, de tűrhető idő volt. 6 éves voltam és nagy vígan rugdostam a köveket és másztam fel a nagy sziklákra. Élveztem azt a kevéske napsütést, a langyos szellőt, a természet békéjét. Nem volt ember, aki ezt tönkretehette volna. Biztos voltam benne, hogy ott ahol akkor voltam nem történhet rossz csakis jó. Halkan dúdoltam egy szép dalt, amikor egy alakot véltem felfedezni. Csak állt és engem nézett. Én rámosolyogtam és intettem neki. Közelebb menni viszont nem volt merszem mivel a mama mindig arra tanított ne álljak szóba idegenekkel. Az idegen közelebb jött majd még közelebb, míg már ott állt mellettem. Én egy-két ijedt pillantást vettem rá, de mielőtt megszólalhattam volna, a férfi felkapott és magával vitt. Hiába próbáltam kiszabadulni erős karjai közül nem sikerült…
10 év múlva
’’ Kedves naplóm!
Újabb nap virradt bár azt mondják minden nap egy újabb lehetőség az én esetemben ez nem igaz. Madár vagyok egy kalickába zárva. Ha jellemezni kéne az elmúlt 10 évemet egy monoton és unalmas leírást kapnánk kivéve az első évet. Mozgalmas volt az biztos. Akkor kerültem ide Finnországba. Újabb hideg hely. Legalább valami melegebb éghajlatra száműztek volna, de nem. Az én nagy szerencsémnek köszönhetően itt lyukadtam ki. Mondjuk nem csak a szerencsének köszönhető, nagyban közrejátszik az is, hogy az emberrablóm, akinek még mai napig sem tudom a nevét ide hozott. Emlékszem mennyire ijedt és esetlen voltam. Nem tudtam hova tenni a dolgot. Akkor még volt eszem és követtem az utasításit… szerintem ezért lehetséges az, hogy még életben vagyok. Most viszont, hogy már elég idős lettem nem rettenek meg tőle. Vállalom kockázatot csak sikerüljön innen eltűnnöm. Bárcsak olyan egyszerű lenne, mint amilyennek hangzik. A házban mindenhová kamerák vannak felszerelve, a kimenő és bejövő hívásaimat ellenőrzi, a leveleimet, a ruháimat, a megnyitott oldalakat a böngészőben szóval mindent. Csak ezt az egyetlen dolgot nem: a naplóm. Ha erre valaha is rátalálna, nekem végem lenne. Az összes terv a szökésre, minden ebben a kis füzetben van. Most viszont eljött az idő. Lehet ez volt utolsó feljegyzésem, de nem bánom….’’
Minden nap pontban 2:05 perckor kicsengetnek az utolsó órámról. Én vállamra kapom díszes oldaltáskám és egyenes a parkoló felé megyek ahol már vár rám Ő. Hiába akarnék ellógni az órákról és lelécelni nem jönne össze, mert az emberrablóm itt gondnok az iskolában. Minden lépésemet nyomon követi és megszabja, hogy kivel beszélgethetek a szünetekben. Egyet viszont nem tud. Van egy nagyon jó barátom Alex. Sosem tudtam miért olyan rendes velem és miért akar nekem mindig minden áron segíteni, de nem ellenkeztem. Hisz ő volt az egyetlen, akiben megbízhattam. Most is segített kiötölni a bizonyos tervet…. Mikor kettesre ért a mutató felnyújtottam kezem mire Mrs. Callem felszólított. – Christina tessék. - azért is lehetséges, hogy ilyen gyorsan felszólított, mert nem éppen én vagyok a legaktívabb diák. Általában csak bambulok és jegyzetelek. - Ööö… elmehetnék a mosdóba? – kérdeztem a tanárnőtől egy kissé félénk hangon. A nő sóhajtott egyet és intett, hogy mehetek. Én hálásan rámosolyogtam, még egy utolsó pillantást vettem az osztályterem apró részleteire és kisétáltam az ajtón. Halkan csuktam be az ajtót magam után és a hosszú folyosón indultam előre tekintettemmel Alexet keresve. Az első 10 méter megtétele után viszont elkapott a gyomorgörcs, hogy csak átvert és megint kudarcba fulladtak a tervek. Idegesen kapkodtam a fejem, de nem találtam. Szemeimet könnyek mardosták, amikor két kéz ragadta meg derekam. Felsikkantottam a hirtelen érintéstől és megfordultam, hogy megtudjam ki áll mögöttem. A fiúnak szőke haja volt, ami féloldalasan szemébe lógott és gyönyörű kék szemei. Mikor felismertem, hogy Alex az nagy kő esett le szívemről, amit egy nagy sóhajjal nyugtáztam. – Már azt hittem nem jössz. – mondtam egy kissé szomorkás hangon. – Ugyan. Cserben tudnálak én hagyni téged? – órájára nézett, ami 2: 02 percet mutatott. – Sietnünk kell nincs már sok időnk. – megfogta kezem és a női mosdóba kezdett húzni. Mikor beléptünk az ajtót kulcsra zárta és elkezdte magáról lefejteni a ruháit. Próbáltam nem feltűnő bámulásba kezdeni, de úgy gondoltam, hogy mivel most látom, utoljára jogom van hozzá. – Itt vannak tessék. – nyújtott oda nekem farmerét és pólóját. – Mi? – kérdeztem zavarodottan, mint aki most kelt fel épp. – Ja persze. – tértem észhez. Gyorsan magamra rángattam a túlméretezett férfi pólót és farmert, hajamat pedig egy kalap alá rejtettem. Megszólalt a csengő, ami egyet jelentett azzal, hogy indulnom kell. – Itt a mobilon tört szét és dobd a tengerbe. – tettem kezébe a készüléket sietősen. – Most viszont mát tényleg mennem kell. – felbátorodva léptem oda hozzá és öleltem át. Beszívtam illatát és próbáltam ezt a képet minél jobban emlékezetembe vésni. Elléptem tőle és kinyitottam a WC ajtaját. Páran megbámultak árruha miatt, de nem érdekelt. Mikor kiléptem a szabadba azt hittem mentem elájulok annyira izgultam, hogy nehogy feltűnjön Neki, hogy ki is vagyok. Csak akkor tudtam némiképp megnyugodni mikor felszálltam a buszra. Hiányzott is azért valamennyire a hely. Itt éltem már kiskorom óta és olyan mintha ez az otthonom lenne nem is egy börtön. Mielőtt még meggondolhattam volna magam gondolataimat inkább más irányba tereltem. Arra hogy mihez is fogok kezdeni most, hogy már nincs hova mennem. Egy épeszű ember azt mondaná, visszamegy a szülővárosába, de én nem. Ott bármikor megtalálhat, utánam jöhet én pedig nem vállalom a kockázatot. Nem akarok ismét csalódást okozni az anyámnak. Úgy döntöttem Moon Dalebe utazom. Igaz nagyon messze van… , de jobb lesz ez így. Ott új lappal indulhatok.
Kalandos utam volt a városig, amit most nem fogok részletezni, mert egy nap nem lenne elég rá. Viszont sokat változtam kissé magamba fordultam és az eddigi ’’ furcsa’’ titulust sem érdemlem meg mivel átkerültem a ’’ az enyhén bolond és furcsa emberek’’ kategóriába. Na, de ez van. Engem nem zavar különösebben. A lényeg, hogy itt jó benyomást keltsek eltitkolva felettébb érdekes múltam.Christina Dother
Kor: 17
Nem: Nő ( biszexuális)
Faj: Ember
Amiben kiemelkedő vagyok: ruhatervezés.
Lakhely: Kollégium.
Jellem: Nehéz lenne szavakba önteni milyen is vagyok én, de azért megpróbálom. Változatos vagyok ez biztos és ez állttal kiismerhetetlen, van, hogy egy tündéri jó kislány, akinek a szempilla rebegtetésétől elolvad az ember máskor viszont őrült, szadista és a legfontosabb gonosz. Beszédes típus szinte mindig locsog. Sose volt olyan igazi csajos csaj inkább a fiúkkal tartott a ’’ piszkos ’’ dolgokba. Ez viszont nem azt jelenti, hogy nem ügyel a külsejére. Ízlése és stílusa nagyban eltér másokétól, nem akar, tömegembernek tűnni inkább felvállalja azt a ’’ kis ’’ őrültséget, ami benne lakozik. Egyáltalán nem szégyenlős, de nem is mutogatja magát. Általában jó kedélyű és mosolygós, nehezen esik a tipikus depis állapotba. Könnyen megszeret számára fontos helyeket, tárgyakat, embereket ezért neki elengedni őket nagy erőfeszítésbe kerül. Könnyen lerombolják önbizalmát, amiből így is kevés van, bár ezt nem igazán látja a külvilág. Nem valami kitartó csak, ha érdekei megkívánják. Mindent alaposan átgondol és megfontol, mert nem szereti, ha hiba csúszik számításaiba.
Kinézet: Hosszú, dús, egyenes fekete, haj amit kiengedve szokott hordani, 170 cm magas, törékeny, csontos testalkatú, szürkés szemek, de néha kontaktlencsét visel, mindig kalap van rajta.
Múlt: Oroszország fővárosában, Moszkvában születtem. Egyáltalán nem meglepő, hogy nagyon hideg volt az a nap, mint szinte minden másik ebben az országban. Karácsony napja volt és kórterem, amiben édesanyám feküdt várva, hogy világra hozzon szép, karácsonyi díszekkel, angyalkákkal és sok más kedves kis tárgyal volt feldíszítve. Anya már nagyon várt rám mivel mindig is szeretett volna egy kislányt a két fia mellé. Mikor elérkezett a nagy pillanat mintha atomot robbantottak volna olyan gyorsan történtek az események. Orvosok kapták körbe anyát és pár óra múlva már karjaiban tarthatott. Később az egész család eljött látogatóba, hogy megcsodáljanak engem, de arra senki sem számított, hogy ennyire rövid ideig leszek csak a család körében….
Apám katona volt, aki a háborúban harcolt a hazáért. Keveset volt otthon a családjával, de tudta a kötelességét teljesítenie kell. Bölcs, kedves és nagyon okos ember volt, akit csak tisztelni lehetett. Sajnos én nem ismerhettem meg, mert életét vesztette az egyik ütközetben ezért csak képzeletemben tudtam őt megjeleníteni. Anyám igaz egyedül nevelt, de mindent megadott nekem. Sose akart apám helyett is apám lenni, mert tudta, hogy az úgyse lenne ugyan az. Egy kis házban éltünk a tenger közelében ezért gyakorta jártam a partra gondolkozni és álmodozni már maikor eltudtam lógni a mama figyelő tekintete elől.
Melegnek ugyan nem mondható, de tűrhető idő volt. 6 éves voltam és nagy vígan rugdostam a köveket és másztam fel a nagy sziklákra. Élveztem azt a kevéske napsütést, a langyos szellőt, a természet békéjét. Nem volt ember, aki ezt tönkretehette volna. Biztos voltam benne, hogy ott ahol akkor voltam nem történhet rossz csakis jó. Halkan dúdoltam egy szép dalt, amikor egy alakot véltem felfedezni. Csak állt és engem nézett. Én rámosolyogtam és intettem neki. Közelebb menni viszont nem volt merszem mivel a mama mindig arra tanított ne álljak szóba idegenekkel. Az idegen közelebb jött majd még közelebb, míg már ott állt mellettem. Én egy-két ijedt pillantást vettem rá, de mielőtt megszólalhattam volna, a férfi felkapott és magával vitt. Hiába próbáltam kiszabadulni erős karjai közül nem sikerült…
10 év múlva
’’ Kedves naplóm!
Újabb nap virradt bár azt mondják minden nap egy újabb lehetőség az én esetemben ez nem igaz. Madár vagyok egy kalickába zárva. Ha jellemezni kéne az elmúlt 10 évemet egy monoton és unalmas leírást kapnánk kivéve az első évet. Mozgalmas volt az biztos. Akkor kerültem ide Finnországba. Újabb hideg hely. Legalább valami melegebb éghajlatra száműztek volna, de nem. Az én nagy szerencsémnek köszönhetően itt lyukadtam ki. Mondjuk nem csak a szerencsének köszönhető, nagyban közrejátszik az is, hogy az emberrablóm, akinek még mai napig sem tudom a nevét ide hozott. Emlékszem mennyire ijedt és esetlen voltam. Nem tudtam hova tenni a dolgot. Akkor még volt eszem és követtem az utasításit… szerintem ezért lehetséges az, hogy még életben vagyok. Most viszont, hogy már elég idős lettem nem rettenek meg tőle. Vállalom kockázatot csak sikerüljön innen eltűnnöm. Bárcsak olyan egyszerű lenne, mint amilyennek hangzik. A házban mindenhová kamerák vannak felszerelve, a kimenő és bejövő hívásaimat ellenőrzi, a leveleimet, a ruháimat, a megnyitott oldalakat a böngészőben szóval mindent. Csak ezt az egyetlen dolgot nem: a naplóm. Ha erre valaha is rátalálna, nekem végem lenne. Az összes terv a szökésre, minden ebben a kis füzetben van. Most viszont eljött az idő. Lehet ez volt utolsó feljegyzésem, de nem bánom….’’
Minden nap pontban 2:05 perckor kicsengetnek az utolsó órámról. Én vállamra kapom díszes oldaltáskám és egyenes a parkoló felé megyek ahol már vár rám Ő. Hiába akarnék ellógni az órákról és lelécelni nem jönne össze, mert az emberrablóm itt gondnok az iskolában. Minden lépésemet nyomon követi és megszabja, hogy kivel beszélgethetek a szünetekben. Egyet viszont nem tud. Van egy nagyon jó barátom Alex. Sosem tudtam miért olyan rendes velem és miért akar nekem mindig minden áron segíteni, de nem ellenkeztem. Hisz ő volt az egyetlen, akiben megbízhattam. Most is segített kiötölni a bizonyos tervet…. Mikor kettesre ért a mutató felnyújtottam kezem mire Mrs. Callem felszólított. – Christina tessék. - azért is lehetséges, hogy ilyen gyorsan felszólított, mert nem éppen én vagyok a legaktívabb diák. Általában csak bambulok és jegyzetelek. - Ööö… elmehetnék a mosdóba? – kérdeztem a tanárnőtől egy kissé félénk hangon. A nő sóhajtott egyet és intett, hogy mehetek. Én hálásan rámosolyogtam, még egy utolsó pillantást vettem az osztályterem apró részleteire és kisétáltam az ajtón. Halkan csuktam be az ajtót magam után és a hosszú folyosón indultam előre tekintettemmel Alexet keresve. Az első 10 méter megtétele után viszont elkapott a gyomorgörcs, hogy csak átvert és megint kudarcba fulladtak a tervek. Idegesen kapkodtam a fejem, de nem találtam. Szemeimet könnyek mardosták, amikor két kéz ragadta meg derekam. Felsikkantottam a hirtelen érintéstől és megfordultam, hogy megtudjam ki áll mögöttem. A fiúnak szőke haja volt, ami féloldalasan szemébe lógott és gyönyörű kék szemei. Mikor felismertem, hogy Alex az nagy kő esett le szívemről, amit egy nagy sóhajjal nyugtáztam. – Már azt hittem nem jössz. – mondtam egy kissé szomorkás hangon. – Ugyan. Cserben tudnálak én hagyni téged? – órájára nézett, ami 2: 02 percet mutatott. – Sietnünk kell nincs már sok időnk. – megfogta kezem és a női mosdóba kezdett húzni. Mikor beléptünk az ajtót kulcsra zárta és elkezdte magáról lefejteni a ruháit. Próbáltam nem feltűnő bámulásba kezdeni, de úgy gondoltam, hogy mivel most látom, utoljára jogom van hozzá. – Itt vannak tessék. – nyújtott oda nekem farmerét és pólóját. – Mi? – kérdeztem zavarodottan, mint aki most kelt fel épp. – Ja persze. – tértem észhez. Gyorsan magamra rángattam a túlméretezett férfi pólót és farmert, hajamat pedig egy kalap alá rejtettem. Megszólalt a csengő, ami egyet jelentett azzal, hogy indulnom kell. – Itt a mobilon tört szét és dobd a tengerbe. – tettem kezébe a készüléket sietősen. – Most viszont mát tényleg mennem kell. – felbátorodva léptem oda hozzá és öleltem át. Beszívtam illatát és próbáltam ezt a képet minél jobban emlékezetembe vésni. Elléptem tőle és kinyitottam a WC ajtaját. Páran megbámultak árruha miatt, de nem érdekelt. Mikor kiléptem a szabadba azt hittem mentem elájulok annyira izgultam, hogy nehogy feltűnjön Neki, hogy ki is vagyok. Csak akkor tudtam némiképp megnyugodni mikor felszálltam a buszra. Hiányzott is azért valamennyire a hely. Itt éltem már kiskorom óta és olyan mintha ez az otthonom lenne nem is egy börtön. Mielőtt még meggondolhattam volna magam gondolataimat inkább más irányba tereltem. Arra hogy mihez is fogok kezdeni most, hogy már nincs hova mennem. Egy épeszű ember azt mondaná, visszamegy a szülővárosába, de én nem. Ott bármikor megtalálhat, utánam jöhet én pedig nem vállalom a kockázatot. Nem akarok ismét csalódást okozni az anyámnak. Úgy döntöttem Moon Dalebe utazom. Igaz nagyon messze van… , de jobb lesz ez így. Ott új lappal indulhatok.
Kalandos utam volt a városig, amit most nem fogok részletezni, mert egy nap nem lenne elég rá. Viszont sokat változtam kissé magamba fordultam és az eddigi ’’ furcsa’’ titulust sem érdemlem meg mivel átkerültem a ’’ az enyhén bolond és furcsa emberek’’ kategóriába. Na, de ez van. Engem nem zavar különösebben. A lényeg, hogy itt jó benyomást keltsek eltitkolva felettébb érdekes múltam.Christina Dother
A hozzászólást Christina Dother összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2010-12-03, 19:41-kor.
